Álmos perctöredékek

• • • p s s z t , á l m o d i k ! • • •

Hónap: augusztus, 2009

Küldj képeslapot, augusztus!

Legszívesebben összecsomagolnám az egész nyarat, beletuszkolnám a bőröndömbe, és magammal vinném holnap.
Na jó, talán a július nem kell.
De az augusztus mindenképp. Ti. Amiket átéltem veletek. Mellettetek.
Veled. Nem hiszem el, hogy… hogy ez az egész megváltozik.
Most is annyira hiányzol.
Amennyire nem akartam, hogy elkezdődjön, most annyira nem akarom, hogy vége legyen. Sőt…
Fáradt vagyok, és félek. De nem vagyok szomorú. Tényleg nem.
Ahj… Már most hiányzik az egész.

Emlékeket rágcsálnak az iskolaablakok, titkos csókjainkról beszélnek a padok, és a könnyeinket kortyolja még mindig az egyre hidegebb föld. Eltűnünk a holnappal. Eltűnünk, hogy örökké ilyenek maradhassunk. Ilyenek. Igaziak.
Szeretlek titeket.
Nagyon.

És akkor óriások jöttek, és azt mondták, hogy okosabbak nálunk, és hogy vigyázzunk, mert nekik nincs kedvük folyton odafigyelni arra, nehogy összetapossanak minket.
És akkor mi építettünk egy házat, amit semmi sem tudott összetörni. Az óriások azt hitték, varázserőnk van. Azt hitték, hogy mi ezt kaptuk cserébe azért, mert ők nagyok lehetnek.
Tévedtek.
Mi csak szerettük egymást.

Merre futsz, nyár?

betti

Nyisd ki a bőröndöt. Mit találsz benne? Egy cetlit.

meg engem.

SZERETLEK.

ma ennyi a mondanivalóm.

__________________________________________
Sajnálom a fesztet emberek. Nagyon sajnálom.

Ma nincs cím

Halk semmittevés most a Hold peremén, hangoskodás a süket-néma köddel a szobámban, és keresni a biztonságot a fáradt szemeid mögött. Elbújni a mosolyodban. Meg te. Zsírkrétával kiszínezett közönnyel egyensúlyozni egy fekete-fehér szivárványon, és lépkedni az árnyalatokban. Emberfeletti ragyogás.

Három féle csend létezik. Az egyik az, amelyiket nem akarom megtörni, a másik, amelyiket mindenáron, mert szörnyen kínos, és van egy, amelyiket nem lehet.
A harmadik csend ijesztő. Ez a csend bánt, és ha hosszú órákig tart, elviselhetetlen. A harapása pedig hatalmas, mély sebet ejt mindenen.

Most egy szobában vagyok. Teljesen egyedül. Igaz, van társaságom. Egy ceruza. Ablakok nincsenek, és ha ki akarok innen jutni, várnom kell, míg valaki megrajzolja a falra a kiutat. Mert én nem tudok rajzolni. Folyton magához rántja a ceruzát a föld. Sötét van. Csak egy gyertyát kaptam, ez melegíti föl szoba-hőmérsékletűre a szívem.
Nem emlékszem már, hogyan kerültem ide. Csak azt tudom, amit látok. A falak színe folyton változik, és nincs itt semmi. Rajtam kívül. Bár néha én is megszűnök, és akkor csak a gyertya marad meg a ceruza. Aztán néha visszamászom a semmiből, és újra körvonalat kap a tehetetlenség.
A gyertya lángja nyaldossa a falakat. Fényével vörös fénycsíkot húz a mennyezetre, és ha elfújom a lángot, a falak a hajamra sírják a hozzájuk tapadt fényt. Ez a glória mégsem tündököl. Hamar végigfolyik a bőrömön, és eloltja őt a félelem.
Késnek az álmok. Pedig újjá akarok velük születni.
Újjá.
Valami mássá.
Valami olyanná, ami nem fél felkapni ezt a Holdig nyújtózó tehetetlen-lehetetlen állapotot, beledobni a tengerbe, és könnyek nélkül végignézni, ahogy felfalják a cápák.

És én lenyelem a gyertyát. Kettéharapom a ceruzát. És akkor olyan csend lesz, amit nem lehet megtörni.

____________________________________________________
Érezzétek jól magatokat helyettem is!
Nagyon fontosak vagytok.
Ábel, annyira jó volt, hogy itt voltál. Emlékezetes pár nap. Nagyon emlékezetes.
Nélkületek nem menne. Nem írok neveket. Tudja, aki tudja, mi van most. Velem.

Téged (L).

Ja, és Ábel! Ragasztgattunk tegnap este matricákat : )

Fairytale

Nem, nem vagy kacsa. Túl rosszulálcáznád magad.

IGENIS, TÜNDÉR VAGY!

Hahah.

Hidd csak el. Bár ahogy mondtam, elég ha én tudom.

: )

!

Kocogtatja vámpírfogait a féltés. Tessék, Niki, rád akarják erőszakolni a már elnyúzott kérdőjeleket. Nekem nem kellenek. Épp az előbb kaptam ajándékba egy egész szép alakú felkiáltójelet. Hangokból meg a vörös pokrócom öleléséből lett faragva. Ajándék lévén, a hajnal megkötötte magát masninak.
Szeretem, mikor minden ilyen világos.
Nem átlátszó. Világos.
És véget nem érő.
Szeretem, mikor valami ennyire egyértelmű, és mégsem egyszerű.
Fejtsd meg, ha akarod.
Szeretem és kész.
Ez a megoldás buták.

-De hát Niki, egy buta felkiáltójelről beszélünk, nem az egész világról!
-Tényleg nem? Pedig fogadni mernék rá, hogy igazából igen. Az egész világról. Vagy talán egy kicsit többről.
-Hát te meghibbantál.

Lehet. De számít ez?

_______________________________________________________
Meghalt a félelem. Most ott rothad a teteme az okos emberek terveiben.

Névtelen2

Igaz. Tényleg az.

You wash my tears away
And make me wanna stay
(…)
With your hand in mine
You stroke my fears away

Ha ezt hallgatom, Te jutsz eszembe. Én már nem tudok tenni ellene. És nem is akarok. És ha mások meg is próbálják… Majd megmondom nekik, hogy elkéstek. Ez nem egy olyan dolog, aminek határokat lehet szabni, vagy szabályozni lehetne. Ezeket a dolgokat használják a saját életükben, de az enyémet ne akarják sötétszürkére festeni ezekkel. Ne akarjanak megvédeni. Jó, tudom, hogy a pajzs a szívemen csak újrahasznosított papír. De vegyék már észre, nélküle megfagynék. Nincs kedvem életem végig jégcsapként olvadozni, lassanként folyton rácseppenve arra a gondolatra, hogy mi lett volna, ha. Nem, ehhez tényleg nincs kedvem.
És különben sem szeretem a hideget. Az összes téli ruhát utálom. Na.

Szeptembertől kezdve egyébként okosabb leszek, mint eddig valaha!
Olyannyira okos, hogy feltalálom azt a szobát, ahol egyszerre eltűnök és Veled vagyok. Egy olyan szobát, ami a legszebb álmot rajzolja bele az éjszakába, ha én ott vagyok. Egy olyan szobát, ahova rajtam kívül csak Te léphetsz be.

Egyébként pedig ma minden egy árnyalattal világosabb. Ma másként kente össze az eget a reggeli feltámadás. Ugyanolyan volt, és mégis teljesen… teljesen más. A reggel azt bizonyította be, hogy a tegnapi nap, és az, amit akkor mondtunk egymásnak valódi volt. Igaz. Bár álomszerű, de igaz.
Reggel még inkább az enyém volt a visszhang.
A legszebb dallam.
És nekem szólt.
Nekem.
Tényleg nekem.

Gyere, reggel! Bizonyítsd be, hogy nem tévedek, és hogy ez az egész tényleg létezik!

n.

Akkor

És akkor történt valami. Valami, amitől akkor, ott nem bántottak a könnyek, de most tessék, itt vannak. És belefolynak a mosolyomba. Mert boldog vagyok. És igen, ezek a legritkább könnyek.
Annak a szónak a csengése. Hihetetlenül messze vitt. Egy másik dimenzióba. Oda, ahol pontosan 83 percig tart egy óra, és oda, ahol soha sem kell elengednem a kezed.
Pár percig némán öleltem magam.
Néha olyan vagy, mint a csend.
Halk, puha, és magadhoz ölelsz, mutatóujjadat a számra csúsztatva, hogy ne, most a szavak nem számítanak.
Néha te vagy minden hang.
Hjaj.

‘Sugarad mindent fénybe von.
Honnan jön, nem tudom.
Olyan közelről s olyan messziről.
Neved nem ismerem.
Bárhonnan sütsz az ég felől:
Ragyogj, kis csillag,  fényesen!’
(Régi ír gyermekdal nyomán.. De egyébként a Momo c. könyvben olvastam először. És most annyira ide illik.)

Talán.. majd még írok valamit.

2008/2009

“Could you, Should you, Would you remember?”
Léteznek olyan dolgok, amik előhozzák az emlékeket. Elég intenzíven. Ahogy hallgattam ezt a számot, éreztem a tél illatát, a havat, ahogy lépkedtem, a város “itthonvagyok” bűzét, a Labello ízét a számon, a busz zötykölődését. Éreztem a hideg szelet, ahogy betúrta magát a kabátom alá.
“Will I live again?”

A velem együtt a buszra váró 50-es hölgy kölnijének szúrós szagát. Újra éreztem a pillangókat a gyomromban, láttam megeredni az esőt, játszottam a vízcseppekkel az ablakon, hallottam Lady Gaga hangját kiszűrődni a buszsofőr fülkéjéből. Helyet adtam az öreg néninek, és ő még csak meg sem köszönte. Szigorúan nézett. Emlékszem.
“And i’ve said my final goodbyes”
Újra éreztem a betonlépcsők egyhangú szürkeségének kellemes simogatását. Akkor olyan semmiségnek tűnt. És most ennyi előhozta az egészet belőlem.
Oh, de nem csak ennyi emlék tört elő.
“Will you remember me, Will you forget me?”
Éreztem azt, amit akkor. Újra éreztem, ahogy akkor átöleltem magam, hogy kevésbé bántson a gondolat, hogy ha sokáig várok, talán örökre elmész. Emlékszem, már jobb volt az idő. És én kimentem gondolkodni. Emlékszem a madarakra. A lemenő Napra, ahogy ellopták az autók, a boltok, ellopta a Napot a város.
“My soul inhaled when you breathe”
Hányszor féltem. Összevissza vert a szívem, nem tudtam enni. A kórház. Az orvosok. Amikor azt hittem, ennyi. Hogy tényleg elég. Hogy elég az egészből. Az esti telefonok a két szekrény között. A hülye tornagéped, meg hogy felkopogtak a radiátoron, hogy legyünk már csendben,már 11 óra.
“I will not leave you”
Erre a számra aludtam el.
“I will remember you”
Ez magyarázott meg mindent, mikor rólad gondolkodtam.
“I won’t forget you”
Bár minden megváltozott…
“I will remember you”
Ugyanúgy visszavágyom oda. Hozzátok, emlékek.

Amikor ezt a számot hallgatom, valahol máshol vagyok. Fura, de tényleg érzek mindent. Az virágok, az autók, az emberek illatát.

Zsóka, Adri nagyon hiányoztok.
Viki, nélküled pedig nem az lesz az egész, ami volt.

Mindegy?

Csalódnom kellett. Nem tudom, nem vagyok rossz kedvű, de nevetni sem tudok az egészen. Ma kétszer is csalódtam. Mikor kiben. Ez lesz majd egyszer a csalódások világnapja. Hát előfordul az ilyen.
De legalább ne kötnéd az orromra, hogy mennyi helyre mész, és hogy csak rám nincs pénzed. Pedig én tényleg… Áh. Mindegy. Úgy tűnik, neked mindegy. Nekem sosem volt az, de ha neked igen, nem tehetek semmit.
Ez a mindegy szó milyen egy kis piszok dög. Mennyi mindent elintéznek vele az emberek. Köztük én is. Pedig általában (sőt szerintem mindig) lebegni hagy egy témát. Az pedig nem valami jó dolog. Legalábbis én nem rajongok érte.
A szerda elnapolva. Bár kitudja lesz-e EGYÁLTALÁN az egészből bármi is.
Haha.. és mi jön most? MINDEGY.

Egyre kevesebb ideig tűz a nap, és egyre hamarabb sötétedik. Nemsokára vége az egésznek. A délig alvásnak. Annak,amit egyáltalán nem vártam… A nyárnak. Nem tudom eldönteni, hogy várom-e, vagy sem.
Most épp nem érdekel.

Ja és nagyon szeretnék összehozni két írásról egy valamire való kritikát, de éjfélkor ehhez túl fáradt az agyam. Pedig van véleményem, tényleg. És jók is, amiket írtál. Tényleg. Pont ezért akarom elmondani, amit róluk gondolok. Ha nem mondok semmit, vagy ha elintézem egy jóval, tudom, hogy nem segítek semmit. Márpedig, ha tudok segíteni, szeretnék.
Én személy szerint gyűlölöm a semmitmondó “jó”-t.

Ma meghatódtam. Ha az éjjeli olvasást is beleszámoljuk, akkor mondhatjuk, hogy két dolgon is. A könyv befejezésén, és egy régi emléken.

Várom a holnapot. De csak mert … [:
Hiányoztál ma.
Na.

A jövőhét meglehetősen érdekesnek ígérkezik. Ábel, Királyfeszt! Várlak titeket.

Ma semmi hasonlat, ma semmi Holdról csöpögő fénycseppek. Ma tényleg mindegy.
Csak írni akartam valamit.

“szeretnélek érzékelni most…az érezni az jobb szó lett volna : D”
ahj..

Jóéjt az idetévedőknek.

Nem kell B-terv.

Fura álmom volt.
Az iskolában voltunk, és a rácsok magasabbak voltak, mint amilyenek a valóságban. Te az öltözőnél vártál. Mosolyogva, mint ahogy szoktál. Meg akartál ölelni, de nekem hányingerem volt tőled. Utáltalak. Letisztultan. Nem hagytam, hogy megölelj.
Beraktam pár dolgot az öltözőbe, és elindultam az osztályba. Te követtél. Kérdezted, hogy milyen volt a nyár. Undorodtam tőled, tudod?
Elmondtam neked, hogy jó volt. Sőt. Csodálatos volt nélküled. Azt is elmondtam, hogy nehogy azt hidd, hogy rólad szól/szólt minden. Te nagy szemekkel néztél,és nem értetted, miről beszélek.
Az értetlenséged nárcisztikus visszhangot hallatott a levegőben.
És én utáltalak.
Azt hiszem, ez volt életem eddigi legjobb álma.

_____________________________________________________
Boldog szülinapot Neked : )
18.

Mikor megismertelek, 15 voltál. Szinte kisfiú. Túl sok mindent nem változott. De ezt te is tudod : )

mm
Ne köss bele a fejedbe. Ami most amúgy is pezsgős. Nekem nagyi fejem van. És? xd

1Ha ti nem, én sem.