Álmos perctöredékek

• • • p s s z t , á l m o d i k ! • • •

Hónap: október, 2009

Ezüst köd

Köd borított mindent. Nem láttam messzire nyitott szemmel, viszont csukott szemmel annál inkább. Csöndbe burkolózott a világ, de én zajt hallottam ki a nyugalomból. Egymást ölelték idegen szavak, és a hangjuk észrevétlenül hámozta le a világról a vakságot.
Látni kezdtem én is.
Kecsesen táncolt tova a szemem előtt a tegnap rozsdafoltos emlékképe.

Huppanás. Holtan rogyott össze a köd. A tetemet pillanatok alatt magába szívta a föld.
A bátrabb madarak előmerészkedtek, és látva, hogy eltűnt a köd, napsugarakat is képzeltek az égre.
Dobbanás. Ez meg csak a szívem volt.
Még egy. Meg még egy. Furcsán hangos. Mintha visszhangja is lenne.

Bárcsak valódi tündér lehetnék… [:

Az óra szerint háromnegyed tizenegy. A tévé szerint meg kell vennem azt a parfümöt. A szőke hajú nő úgy mosolyog, mintha jó napja lenne, és kellemes estét kíván a nézőknek. Tarka illúzió.

De neked hiszek. Mert érzem, amit te is.

Békét találni. Szeretni a csendet. Psszt… itt nyugalom van.

n.

Majd holnap többet, vagy mást.

Most össze kellene foglalnom, hogy mi történt velem, vagy mi?
Érzések össze-vissza. De inkább össze, mint vissza.
Hogy ez mit jelent, nem tudom pontosan. Talán nem is kell.

Fáradt vagyok kicsit.

Rólatok:
Nem értem. Ha mosolyogtok erre az angyalra, mire gondoltok? Ennyire imádtok hazudni?

Kertes ház. Nem ugatnak kutyák. Odafagytak a bogarak a halott ágakra. Minden elmúlni látszik.
De most egy kicsit visszahoztad a nyarat. Mosolygok, ha eszembe jutsz. Altat a hangod.

Fényes pont voltál a felhők mögé bújva.

Szóval kertes ház. Túlnépesedés és félelem a semmitől.
Miről beszélek?
Lehet, csak írni akarok valamit, hogy ne legyen már ilyen üres a blog. Persze ennek így semmi értelme, és még csalódást is okozok annak, akit talán érdeklek néha.

Ja és tündér leszek pénteken.

_____________________________________________________
Hideg volt. Egyenként harapta le ujjait a fagy. A színek szétporladtak a lábai alatt. Betakarózott azzal, amitől mindig is félt. De ma mosolygott. Őszintének tűnt.

Az a tök jó, hogy mostanában végre én is őszintén mosolygok.
: )

Sleeping with ghosts

Olyan régen nem írtam már…
Olyan sok minden történt egyébként, hogy össze se tudom foglalni olyan könnyen. Meg lehet, hogy nem is akarom.
Néha furcsa. Néha nem értem, mi zajlik körülöttem.
De az is lehet, hogy ezt sem akarom. Mármint érteni. Mindent és mindenkit.

Egészen különleges ez az egész. Te.
Ma órákig nézhettél.

Kedves kékség, napok óta nem láttalak. Nem is létezel?
Óh, hogy gyémántlelkem lenne?
És igen, hagyni akarom, hogy belemássz. De komolyan. Mássz bele, és találd meg a legkényelmesebb pozíciót, mert én szeretném, ha egy darabig itt maradnál.

Majd még írok. Hétvégén talán. Vírusos a gépem, csak már zavart, hogy egy jó ideje semmit sem írtam, így idepofátlankodtam kedves osztálytársnőm szobájába, és elloptam pár percre a gépét.
Na mindegy.

Álmodjatok szépeket!
Ébren is.

Kedvem lenne. Hozzád.

Mit gondolsz rólam?

Nem is gondoltam komolyan a kérdést. Csak hallani akartam a hangod.

‘-Mi történik?
-Nem tudom.’

Akciós áron kínálják ma a tisztítószereket. Igazán lemoshatnád magadról azt a vastag önimádó réteget, és maradhatnál csendben.

Ki lehel ma fényt az utcalámpákba?

Lehet, hogy halk ma minden, de egyáltalán nincs hideg.

Jaj..
Csak ne engedd, hogy elengedjelek.

‘Find Me Here
Speak To Me
I want to feel you
I need to hear you
You are the light
That’s leading me
To the place where I find peace again.’

Nem tűnsz zaklatottnak.

A szoba azon a hullaszagú, giccses képen kívül, ami a falra akasztotta fel magát, teljesen üres volt. A festmény pár percig magányosan lógott az elmúlás szürkeségébe gubózva. A Nap ébredezni látszott, és halk léptek zavarták meg az élettelen szoba csendjét. Két alak lépte át a küszöböt. Tökéletesen szimmetrikus arcuk miatt nem is tűntek embernek. Együtt érkeztek, de látszott, hogy semmi közük nincs egymáshoz. Halkan, egyenletesen, egyszerre vettek levegőt. Az egyikük arcát festett, mélyvörös hullámokban keretezte a haj. Világoskék szemei mintha átláttak volna a falakon. Fekete ruhát viselt. Egyszer azt olvasta egy női magazinban, hogy a fekete szín csinosít. Azóta gyászolja a kövér nőket. Soha nem látni rajta más színt. Azt mondja, őt nem hangolja le a fekete, és különben is szeret csinosnak tűnni.
A másik alak szürkébe öltözve szinte beleolvadt a falakba, és természetes, gesztenyebarna hajával már-már hétköznapinak tűnt. Picit jobbra billentette a fejét, és tett egy lépést előre. Közelebbről akarta látni a festményt. Egy fát ábrázolt. Az ég túl kék volt a képen, a fű túl zöld, és a madarakat arany csillámmal tette feltűnőbbé az alkotó. A fa alatt gyerekek játszottak. Túl boldogok voltak.
A Nap bedugta a karjait a függöny apró résein. Megvilágította a levegőben táncoló porszemeket. A csönd érdes takaróként borította a két vendéget, kaparva a bőrüket, és arra próbálta késztetni őket, hogy végre megszólaljanak. Egy halk sóhaj csúsztatta oda az ujjait az ajkukra, elhallgattatva azt a sok kérdést, ami az elmúlt pár percben felhalmozódott bennük. Nem is ismerték egymást. Nem tudták, hogyan kerültek ide. Nem tudták, hogy hol vannak, és hogy miért vannak itt.
A vörös hajú nő beszélni akart. Kérdezni. Válaszokra szomjazott. Érezte, a kérdések másodpercen belül végeznek vele. Ez azonban egyáltalán nem látszott rajta. Szemeiből a közöny szívta magába a fényeket, és a belső vívódást ez a tökéletes, hibátlan test zárta börtönébe. A szürkébe öltözött férfi lecsukta a szemeit, és minden megmaradt erejével sírni próbált. Könnyeket akart magából kipréselni, reménykedve, hogy ezzel bizonyíthatja, hogy még érez. Nem tudta feltörni a zárat. A látszat erősen szorította mindkettőjüket, és a halott festmény csillogó madarai mind-mind a padlóra hullottak. Az ég kékje végigfolyt a kereten, és a fa levelei feketévé változtak.
Mindkettejük szíve egyenletesen dobogott. Nem tűntek zaklatottnak.
A játszó gyerekek kiléptek a képből. Hozták a piros labdájukat is, és hangosan kacagtak. Egy szőke kislány és egy barnahajú kisfiú. Olyan boldogság sugárzott belőlük, aminek a képét a két alak hiába kutatta az emlékei között.
Megválaszolatlan kérdések lüktettek az ereikben, de nem szólaltak meg. Az egyik élettelen szempárból a másikba folyt át az akarás, és egyben a tehetetlenség.
A két kisgyerek fogócskázni kezdett, és a kislány megbotlott a padlón nyugvó halott madárban. Könnyek szaladtak végig az arcán, és ezek a könnyek lyukat martak a padlóba, amelybe beleesett a szobában ácsorgó két test. A lelkük egy percre még meg tudott kapaszkodni a kislány mosolyában, egy perc erejéig boldogok lehettek. Ha csak egy percre is, de szabadok voltak. Igazán szabadok.

__________________________________________
Amúgy jól vagyok azt hiszem, meg minden. Tényleg. Amit írtam meg nem kell érteni. Leírtam, amit megálmodtam.