Álmos perctöredékek

• • • p s s z t , á l m o d i k ! • • •

Hónap: augusztus, 2010

Holnaptól szeptember.

Sokat kell vinnem magamból, hogy emlékekkel fessem ki a szobát, hogy tudjam, ott is otthon vagyok.
Itt vár ez a sok dolog, és én nem tudom, ki tudok-e lépni ebből a szobából holnap.
Nem nagy dolog, minden nyár temetése ugyanolyan.
De utálom, utálom, utálom… utálom, hogy csak így kifolyt az ablakon. Már a melege sem maradt meg.

Hiányozni fogtok.

Egyébként pedig mozgalmas hétvége volt. De még mennyire.
Magamtól idézek: „Érzések össze-vissza, de inkább össze, mint vissza.”

És ott ültem veled szemben azon a kanapén, és tudtam, már megint megértettem valamit.
Arról beszéltél, hogy megint jöttek azok a hülye érzések pénteken, és hogy féltél, én meg arról, hogy ha van valami, amitől nem kell félned az az, hogy engem valaha is elveszítesz.
És tudod, olyan vicces hallgatni, hogy mit gondolnak az emberek…
Nekünk sikerült megtanulnunk, hogy nem szabad nevet adnunk a dolgoknak, mert… isten tudja, miért.
Névtelenül bár, de ez mindig a miénk lesz.

Csak egy emlék . . .

Amíg te az életről beszéltél, addig mögötted, ott, a pad mögött táncra lettem figyelmes. Gyönyörű volt. Leírhatatlanul gyönyörű.
Egy halott levélnek adott újra életet a nyár esti szellő.
Úgy táncolt, mintha tudta volna, ez a pár perce van már csak, míg a szél meg nem unja, és fel nem kér valaki mást. Úgy táncolt, mintha tudta volna, nézem; mintha élvezte volna a közönséget.
És te hallgattál.
Édesen ölelte az élettelen levelet a szél, csókokkal borította testét, ígéreteket suttogott lágyan, majd nevetett, és a földre dobta játékát.
Nem hinném, hogy ezt valaha is el tudnám felejteni.

Csak tudnám, hogy miért vagyok képes elveszni egy halott levél utolsó táncában.

És a feszt. Én nem hiszem el, hogy megint esett,és hogy pont a Prom Queen nem léphetett fel. Sajnálom fiúk, szörnyen kíváncsi voltam rátok!

n.

Lomha tonnák kalitkája

“A föld forog, és nem ereszt bennünket. A nehézkedés igája alatt, lomha tonnák kalitkájában küszködünk.”

Sejtelmesen kikacsint a Hold a felhőbordák mögül. Olyan más ma a sötét. És tudom, hogy nem csak én látom.
Tudod, olyan színű az ég, mint azon az éjjelen, amikor megértettem, hogy nem tudom megérinteni a csillagokat.
Sok hazug pont csak.
A világ hazug csodái.

______________________________________________________

És azt mondtam délután, hogy engem nem vesztek komolyan. Hogy én mekkora egy őrült vagyok. Ti vagytok a legcsodálatosabb emberek, akiket valaha ismertem! És te! Hallod, mi olyan szörnyen buták vagyunk. Itt volt az egész nyár,és ma volt ez első nap, mikor úgy igazán, kötetlenül, spontán csak ketten voltunk. És bár őrültnek néztek az emberek, azt hiszem megérte. Nem, tudom.

“Szeretném hinni, hogy megvalósítom, amit tudok, és amit nem vagyok képes féken tartani. Nagy terhek húznak lefelé. Erős bennem a föld; csontjaimban a föld pora.”
William Wharton: Madárka

Jaj, ez a könyv. Vannak könyvek, amik szereztek pár kellemes órát, vannak, amiket kimondottan szeretek (néha érthetetlen okokból), de ez a könyv azt hiszem, valahogy kicsit más. Mélyen belémásta magát, pedig még a végére sem értem.

(és holnaptól feszt. és Adri és Ábel. és nem tudom, mikor írok legközelebb.)

n.

Ma ilyen ez.

te színekkel, én szavakkal.
sohase többet, mint amit tényleg el akarsz mondani.
ha egy icipicit is erőlködsz, meghal az egész.

és a szavaid ismétlődni fognak, a színeid pedig szürkére kopnak.

cssst.

(igen, én vagyok a képen, haha.)

jóéjt, emberek!
n.

Ma nincs.

A mai nap azon kevés napok egyike volt, amikor olyan korán értem haza, hogy még nyitva találtam a bejárati ajtót.
Hogy miért vagyok ma ilyen semmilyen, ne kérdezzétek meg még egyszer, kérlek. És István, nem fogok kitalálni semmilyen sztorit; egyszerűen nincs kedvem.

Ma már égnek a fények az utcán, gondolattá simogatják a semmit bennem, és csak a hangotokra eszmélek, ahogy azt kérditek, megvagyok-e még.
Hát hogyne lennék.
Csak ez egy ilyen nap.

kutyaugatástól és a cigaretta bűzétől nehéz a levegő,
és a gondolattól,
hogy
ez a nyár is már csak egy fájlmappa marad
tele színes emlékekkel, sok mosollyal, meg unalomból készült
képekkel,
aminek majd ezt a címet adom:
2010 nyár

hová, hová futsz el mindig? hová tűnnek színeid?
és melegedből miért nem marad sosem elég?


(annyira szeretem ezt. csak ezért)
_____________________________________________________
és tudod, már nem félek tőled, szeptember!

n.

Jó volt.

Istenem, ez a kép gyönyörű, köszönöm, Józsi! (Végre teljes nagyságban, élőben is az enyém.)

A hétvégéről még.

Ha kérsz valamit az üzletben, unottan odaadják, nem mosolyognak, még rád sem néznek, vagy ha igen, akkor azért, mert valamit rosszul mondtál szlovákul.
Jaj, ott annyira más volt.

És én féltem egy kicsit, hogy első találkozás, huh, talán csönd lesz, mert ettől mindig félek, de nagyon jó volt. Már akkor tudtam, hogy jó lesz, mikor felvetted a telefont.
Nagyon örülök, hogy láthattalak, beszélhettünk, és hogy megölelhettelek.
Csabii :]

 


Nagybotos csatája Angyalkával

“A legtáncosabb életben is előfordulnak esztendők, hónapok, midőn a szív és a kedv elcsendesedik, hogy az óra ketyegését hallani a mellényzsebben.
Az ajtó még félig betéve, a farsangi éjbe kihallatszik a dévaj muzsika, a nagybőgő helyeslőleg mormog, mint egy romlott öregember, a háztetőkőn a hó úgy világít, mint az alsószoknyák fodra, pirosat lehelnek a félrevonult párok az erkély fagyos ablakára – de a báli vendég már beburkolózik egérszagú nagy bundájába a szánon, mint a végrehajtó, midőn falusi körútra indul, a szív alig hallhatólag dobog, és a magasságból hideg, téli halálra emlékeztető csókok hullanak az arcra kósza hópelyhek alakjában, mint megöregedett, régi szeretők távolból küldött üzenetei.”
Krúdy Gyula

Nézelődtem, könyveket lapozgattam, és akkor kezembe akadt az Aranykézutcai Szép Napok. Véletlenszerűen kinyitottam a 155-dik oldalon, és azt a részletet olvastam el először belőle, amit az előbb idéztem.
Soha egy könyvbe se szerettem bele még így.

És igen, hazajöttem Pestről, és ha össze akarnám foglalni: hihetetlenül jó, mozgalmas, fárasztó.
Csodálatos közös hétvége volt.
(következő bejegyzésben majd részletesebben picit. talán. )

Elbújni készül a Nap. Utolsó sugaraival még magába öleli a tájat,  karjaival újrafesti a világot, és akkor minden kicsit más, és akkor kicsit én is más vagyok.
Bőröm magába szívja most utolsó cseppjeit is a rozsdás fénynek, és én hagyom, hogy a lebukó Nap ma engem is magával vigyen.
Szerelmes vagyok a késődélutáni fényekbe. Igen.


(Tudod én olyan városban élek, ahol sosincs naplemente. )

n.

Olyan fura álmom volt.

Olyan fura álmom volt. Néhány évvel ezelőtt játszódott, és én tudtam, hogy én már rég nem ebben az időben élek.
Úgy éreztem, talán rendbe hozhatok néhány barátságot.
De tévedtem. A dolog még álmomban sem működik.
Miért élednek újjá álmomban a régi dolgok? Miért van újra mélységük olyan érzéseknek, amelyeket ébren rég nem érzek?
Már hosszú ideje úgy gondolom, nem kellettek ahhoz, hogy rendben legyek, és aztán jöttök, és minden reggel kicsit úgy érzem, becsapom magam.
Most akkor mi van? Mit akartok tőlem, álmok? Mit akarok magamtól?

Hát persze, hogy senki nem válaszol.

Buta, buta, buta álmok. Mindig túl hangosak vagytok ahhoz, hogy ne legyen esélyem nem észrevenni titeket, de túl halkak, hogy meg is értsem, amit mondani akartok.

De szeretlek titeket.

_________________________________________

Ez a nap viszont nagyon szép volt.
Csak te hiányzol szörnyen, de semmi baj, csütörtökön Pest.
Veled.

“Only time will tell”


Katt a többiért :] Olvass tovább »

Sötétfehér semmi

Psszt! Ne áruld el, mit kívántál!

. . .

Sötétfehér ég alatt hisszük el mindig, hogy most eső jön, és félünk, és fázunk, és aztán meghalnak a felhők, és mi boldogok vagyunk, pedig a Nap az egyetlen, ami igazán hideget hoz.
Az emberek mosolyognak, mi hiszünk nekik, amikor azt mondják, szeretnek minket, és…
Igen, a francba is, mindig veletek álmodom! Veletek, akik már úgysem hinnétek el nekem, ha azt mondanám, még mindig hiányoztok.

Jaj, szeptember! Mennyire nem várlak…

(és igen, a fehér is lehet sötét.)
______________________________________________

„de vannak tüzek amik mindnyájunkat megéget-
nek a legveszedelmesebbiket tavasznak
hivják a sziv fiatalon elporlad ha találko-
zik vele”

befejeztem veled.

ja, és anita, józsi, attila! érezzétek magatokat jól  a szigeten! : ) na.

n.

Újra.

Amikor azt mondod, hogy „ajtó”, vagy „ablak”, elképzelsz egy ajtót, vagy egy ablakot. De te és én másféle ablakot és ajtót látunk, miközben ajkunk kimondja a szót. Én nyitott ablakot képzelek el, te csukottat, én függönnyel díszítem, te sehogy; az én ajtómon ki-be járkálhat bárki, a tied kulcsra zárható.

És most csönd.

És újra csönd.

Tudod, arra gondoltam, addig leszünk csöndben, míg meg nem tanulod a szemeiddel elmondani, amire gondolsz.

_________________________________________

És tegnap sokáig néztem az eget, és tudod megérintett valami. A csönd, amivel betakartuk magunkat ott páran tele volt kívánságokkal. És akkor megértettem, hogy ez a legjobb dolog, ami azon az estén történhet velem: kívánni, téged kívánni, és tudni, hogy az enyém, amit újra és újra kérek a csillagoktól.

_________________________________________
Szünetelt a blogom, és őszintén szólva szüneteltem én is.
Már hosszú ideje nem írtam semmit. Túl hosszú ideje.