Álmos perctöredékek

• • • p s s z t , á l m o d i k ! • • •

Hónap: október, 2010

Harminc perc

Elmondtam. És jól tettem, hogy elmondtam.
Pénteken visszakaptam, ami elmúlt, de kaptam cserébe egy újabb kérdőjelet.

És olyan buta voltam, amiért elhittem, hogy nem világos a válasz a kérdésre.
Ma már nincs több kérdőjel,

szeretem, szeretem, SZERETEM!
_____________________________________________________

Úton hazafelé néztem a madarakat, a haldokló fákat, az ősz színei cirógatták a lelkem, és arra gondoltam, mennyire szeretek utazni, mozgásban lenni, és mégis magára az útra, a gondolatokra, amik útközben találnak meg engem, soha sem emlékszem tisztán.
Mikor ma erre rájöttem, minden gondolatfoszlányt erősen megragadtam, és nem engedtem sehová. Maradásra bírtam őket, és sok mindent értettem meg. Pedig az egész út mindösszesen csak fél óráig tartott.
Különös dolog az utazás. Valami köztes dolog, tele van várakozással, kíváncsisággal vagy félelemmel. Néha, mikor utazom, rám lehelnek finom érzések , megértem, miért mondták, amit mondtak nekem, mielőtt elindultam, sejtem, mit mondanak majd, mikor megérkezem; sehol sem vagyok, de ott vagyok minden egyes részletében a tájnak.
És ma akármennyire is kalandoztak el a gondolataim, mindig arra eszméltem, a te szobádban járok, fekszel az ölemben, és én szeretlek.

n.

Tegnap úgy, ma így

Jó volt ez a mai nap. Adri ♥
És holnaptól énekkar egészen vasárnap estig; addig nem igazán leszek elérhető.
_____________________________________________________
Elmúlt a tegnap este, elmúlt a tegnap este, elmúlt, el.
És mi lesz, ha visszajön? Mi lesz, ha újra fáj majd, ahogy rám nevetsz?
Nem engedlek közel, de nem engedlek el, nem engedlek közel, nem, nem… nem engedhetlek el.
Ma még itt vagy, holnapra elfelejtelek.
Elfelejtelek?

az olyan napokon, mint a tegnapi csak
vigyél magaddal,
vagy
vidd magaddal a
szívem,
vidd, vidd el
tőlem.

várni foglak itt,
bár most
szörnyen fázom;
úgy tűnik nekem,
szereti a hideget
a félelem.

hát vidd el őt is tőlem.
_____________________________________________________
Bálint! Érezd jól magad Rómában!
(Irigykedem.)
n.

Akarnék most

szállni veletek, érteni
és tudni a

levegőt,
és
nem sírni,
amiért elmúlik;
nem pedig itt csendben,
örök csendben figyelni,
ahogy
könnyeim öntik formába
azt,
ami talán rég
nincs.
hiányzik, és
ő
észre sem
veszi.

 

 

 

 

nem gondolom, hogy
el fogom neki mondani
valaha is.

Tükörkönny és lélektükör

Olyan, mintha érteném azt, ahogy történt…
Mintha ott lettem volna, mikor az erdők születtek, mikor színes halmokká gyűrődött a táj.
Olyan most, mintha mozdulataimmal össze tudnám törni, amit máskor olyan hatalmasnak és végtelennek látok.

A pillanat, mint az öröklét atomja.
Tetszik ez a gondolat, erre építettem fel a beszédemet is szombaton, és megnyertem, amiért mentem, és amiről álmodni sem mertem.
És bár néha hazudtam, míg beszéltem, egész jól éreztem magam az emberekkel meg a zsűrivel szemben, akik rosszul felépített mondatokra és nyelvhelyességi hibákra vártak, de nem kaptak tőlem ilyeneket; tudtam magabiztos lenni, és bár nem volt könnyű 20 perc alatt teleírni gondolatokkal a papírt, mégis, abban a három percben elmondtam, amit akartam; odaadtam magam mindenkinek abban a teremben.
Szoba-hőmérsékletűre melegedett a szívem.

Szeretném látni, ahogy a gondolatok születnek, ahogy kézbe veszik az emberek a tollat és felébresztik a tintában alvó még meg nem írott csodákat.
Néha pedig csak úgy, váratlanul rám tör, hogy Márait kell olvasnom. Hétfőn így volt.
Márait olvastam,
és
zokogtam.
(de semmi baj, ezek nem fájó könnyek, inkább tükörcseppek, apró lélektükrök.)

Kedvem lenne hozzád most, ahhoz az érzéshez, ami máskor csak lóg a plafonról bele az álmomba, fekszik egy üres füzetlapon, pihen a tollhegyben csöndben, türelmesen. Kedvem lenne még egyszer a tegnap délutánhoz.
“Majd gondolj rám!”
“Mindig.”

(És Betti drága, köszönöm a fantasztikus vacsorát, élmény veled az élet. Komolyan imádok veled lakni.)

n.

Részlet

Nagyon szeretem az olyan végtelen napokat, mint a mai. Háromnegyed tíz van, és én tele vagyok energiával.
Imádok beszélgetni veled, és bár tudom, egyáltalán nem értesz egyet azzal, amit mondok, elfogadod, hogy félek, és figyelsz rám.

csodálkoztam is azon, hogyan lehet egy kondenzcsík ennyire fényes a sötét égen, de annak tudtam be, hogy nagyon szeretlek, és amikor ennyire jó valami, akkor
mindig,

de

mindig

elveszek a részletekben, és hát akkor most ez is teljesen normális.
(persze kiderült, hogy csak egy reflektor fénye)
na paff.
________________________________________________________
A felhő közömbösen meghúzta a vállát, és továbbúszott a kékségben, (…) és mint fehér foszlány kúszott tova a hegyek csúcsai mögött. Kereste az egyszer már megfestett lépcsőt az igazsághoz címezve.


(nekem ez mindig csak  rólad)

n.

Nem

Nagyon, de nagyon nem szeretek meghatározott témáról meghatározott időre írni. (Főleg, ha a szavak, amiket leírok már eleve halva születnek.)
Ez az újságírás nem az én műfajom, azt hiszem; és ebben napról napra biztosabb vagyok.

“amúgy nem kell csúcsszupernek lennie, ezekből SOHA nem lehet kihozni semmi költőit. csak ideges lesz tőle az ember”
Ideges? Végigszenvedtem ezt a néhány órát, pedig igazán semmi érdemlegesről nem szól, amit írtam.
Ah.

(És egyszerűen nem hiszem el, amiket álmodok. Mit akartok tőlem?)
n.

Séta, üres utcák

-Niki, adj címet a képemnek, kérlek!
-Legyen a címe „Elmentem manifesztálódni”
-Őrült.
-Haha. : D

Olyan dalokat hallgatok, amiket utoljára 4éve. Kicsit visszavittek 2006-ba. Betegesen szeretek nosztalgiázni.
(viszont az is lehet, hogy csak unatkozom)
Már megint őrült álmom volt. (De legalább visszajöttek a vicces részletek, amiket már úgy hiányoltam…)
És… Mindig eltervezem, hogy nagyon hasznosan fogom eltölteni a hétvégémet; hogy majd sokat fogok tanulni, elolvasom a kötelező olvasmányt, este pedig a barátaimmal leszek.
Nos… szombat este van; semmit sem tanultam, tegnap már korán ágyban voltam, és ma semmi kedvem sem volt kimenni a többiekhez.
De olyan szép volt ma az idő.
(séta, üres utcák, kutyaugatás)
________________________________________________
A kezébe nyomtak egy követ. Egész szép volt. Sosem látott még azelőtt ilyet. Hosszú pillanatokig nézte. Mintha megfejtett volna valamiféle titkot. Igen. Egy igazi titkot tartott a kezében.
És ez a titok sokat beszélt magáról. Hangosan, érthetően, mégis úgy, hogy rajta kívül más sosem hallotta meg. Ez a titok gyönyörű volt. Nem volt színe, se illata. Sokat mesélt mindenről. Arról, ahogy az emberek gondolkodnak róla. Arról, ahogy valójában él. Elmesélte azt is, hogy néhányan mindenáron meg akarják magyarázni a létezését. Hogy választ akarnak találni rá. Hogy egyesek szerint hullócsillagok letört darabjaiból született meg, és hogy mások Isten könnyeit látják létében. Elmondta, hogy ezek az emberek egyszerűen nem értik meg, hogy ő, és egyben ez a titok csak addig lesz sérthetetlen, míg rá nem jönnek az igazságra.


(a két kép a mai séta eredménye)
n.

Sok ilyen

napot kellene tartanom.
Az Intermezzóban ültem kettesben a kapucsínómmal meg a Bálinttól kölcsönkapott könyvvel, figyeltem az embereket, hallgattam, ahogy nevetnek, és akárhányszor csak az ablak felé néztem, leragadt a tekintetem a három fénysávban táncoló cigarettafüstön. Ah, apró részletek, dallama van a semminek tőletek!
És bár szörnyen nehezen keltem ma ki az ágyból, ez egy nagyon jó nap volt.
Volt időm magamra, meg a gondolataimra. Bár azt a tegnapi álmot még mindig nem fejtettem meg. (Lehet, hogy nem is akarom tudni, mit akart üzenni a tudatalattim?)
Na mindegy, nem nagyon zavar.
Ez a “tudom, mit akart tőlem az álmom” meg úgyis egy fura dolog; üzensz magadnak, meg akarod fejteni magad, és mindeközben úgy kell tenned, mintha te nem te lennél, kívülállóként kell végiggondolnod, hogy mi minden van veled, ami egyébként szörnyen felesleges, mert ha reggel, közvetlenül az álom vége után nem érted, mit akartál magadtól az egésszel, aztán már csak találgatni tudsz, nem?
…És belemagyarázol valami olyat az egészbe, ami jól hangzik. Megnyugszol, és élsz tovább azzal a tudattal, hogy ismered magad.
Hagyd az egészet, és inkább beszélgess az emberekkel, úgyis általuk ismered meg önmagad.
Vagy nem?

És amúgy…
…Kinek jutott eszébe a plafonra rakni a zongorát?

n.

Szeretlek

pontosan egy éve.
(iszonyatosan boldog vagyok, köszönök mindent.)
TE♥

23:50

Na ezek azok az esték, amiket irigyelni lehet tőlem. Úgy léptem ma este ki ebből a házból, hogy teljesen üresnek éreztem magam, és feltöltődve értem haza.
Csak egy dolog miatt nem tökéletes ez az este… nem veszed a telefont. (igen, Bálint, te:  D)

sárgás lámpafény szűrődik be az utcáról, a zenéről beszélünk(meg sok minden másról), nevetünk emberek butaságain, sötét van, szörnyen hideg a padló,  én pedig iszonyatosan jól érzem magam. halk szavainkról még évekig beszélnek majd a kopott lépcsők.
azt hiszem, megállítottuk az időt.
(az a piros kis vekker az ablakpárkányon sem tehet semmit, elvesztem a pillanatban.)

n.