Álmos perctöredékek

• • • p s s z t , á l m o d i k ! • • •

Hónap: január, 2011

Álmok

Járatokat vájtam a tenyerembe, míg aludtam, és ezek a kis utacskák reggelre megteltek álmokkal. Álmokkal, amelyekben az ég színe olyan, mint az elfagyott végtagoké, és melyekben sosem takarja a Napot felhő.

Egy hullámvasúton ülök. Az én hullámvasutamon. A karbantartója vagyok a szerkezetnek. Szép, színesek a sínek. Ezen a hullámvasúton ülve zuhanok bele egy sötét, de kellemesen melegvizű tengerbe; lassan besötétedik. Kiúszom a partra, és bosszankodva húzom ki az összetört síneket a vízből. Felébredek.

Újra elalszom. Lángoló ruhákat próbálok eloltani egy alig működő poroltóval. Férficipőkbe botlom, míg idegesen járkálok a házban. El kell oltanom az összes kis tüzet, még mielőtt felébredek.

Most még soha nem látott matekpéldák eredményeit követelik tőlem, mérges vagyok, nem látok arcokat.

Most barátok vagyunk. A könyvtár csendjében jövök rá, hogy még mindig szeretlek, magamhoz szorítalak, és elutasítasz. A nap végén mégis megcsókolsz. Reggel elmondhatatlanul hiányzol.

És már a tenyerem is fáj; az utacskák leásták magukat a csontomig.
Mostanra pedig nyomtalanul eltűntek.
És bár a héten nagyon nehezen alszom… mégis.


“The tenderest touch, leaves the darkest of marks, and the kindest of kisses break the hardest of hearts.”

n.

Reklámok

Csöndesen

Gyűrött paplan nyújtózik az ágyon. Már napok óta. Néha belebújom álmodni.
Az éjjel három álmom volt. Mindhárom nagyon részletes és fura. Az egyiket majd neked külön elmesélem. És igen, lehet, hogy komorak a bejegyzéseim, de nem kell aggódni értem. Minden a legnagyobb rendben.

Úgy csukni le a pilláim, hogy magába szippant az illatod, és a vihar, ami végigszántja most Ámor hátát, itt, mindenki háta mögött simogassa meg arcomat, és altasson el.

n.

Hogy vagy?

lélegzik a kádban a víz.
nézem, ahogy visszahúzódik, majd újra hozzám ér, ahogy elfedi a kezeim, ahogy velem együtt szívja magába a fürdőszoba csendjét. kék. nem, inkább zöld.
látod, most is elmúlott egy vihar bennem, és ahogy az eső is mocskos pocsolyákat hagy maga mögött az utcákon, úgy te is itt fogsz hagyni valamit. nem tudom, mi lesz az. nem is számít. azt hiszem. már.
u n o m;

no, miért hallgatsz ennyire? szedd elő a zsebeidből a nemtudomokat, meg az ezvanokat, meg az összes átlátszó műanyagszót;
a vihar lefolyt a lefolyón a kékvagyzöld vízzel ma délután.
psszt,
pont.

(azért titkon remélem még kicsit, hogy mindjárt felébredek.)
amúgy… jobban vagyok, köszi.

n.

Mára ennyit:

,,A hullámokat az számlálja, aki sötétben hallgatja a hullámverést, és nem az, aki látja a tengert.” (W.S.)

hiányzik a Nap; hiányzol.

belesétálni az álmaidba. azt akarok most.
aludj jól,
szeretlek.

pót sms;

n.

Megkopott sóhajok

kopott fekete nadrágok gyűrődéseiben
fuldoklik az egész hét,
igen,
hazamegyek épp;
fűrészpor pihen a térdeken,
meg pár törött hajvég.

eltévedek,
nem látom a Napot;
gomolygó szürkeséget lehel
a fáradt föld;
idelent
hamiskás sóhaj-szavak keringőznek
ó,
nehezen boldogulnak,
kicsit rágós a horizont.

a köd odakint titok-feketére
rágja a hegyeket,
jaj, megint eltévedek.
felragadok a cipősarkakra,
így utazom,
míg el nem
múlok, mint az ölelések
a kassai pályaudvaron.

n.

Patkányszagú szerda

Hallgattam, miről mesél a köd; az utca fényei játszottak a fák ágaival, homályos volt az út, és én fáztam.
Belebújtam a ködbe, magamra húztam az eget, mint meleg takarót, elbújtam a pillanatban, és úgy gondoltam, én már csak tavasszal ébredek fel.
Morogtak az autók, jaj, felébresztenek!
Most csönd, megint.
Átfut egy patkány előttem az úton, mosolygok, majd eltűnök a tömegben. Én is.

n.

Lépcsők

Ásítani és szétharapni egy perctöredéket. Jé, a cím is ez, ó nahát.

Tudom, semmiség, de ma felfelé a lépcsőn csukott szemmel jöttem. Megfogadtam magamnak, hogy míg ki nem gyúlnak a lépcsőházi fények, és nem világítják meg nekem a lépcsőket, ahogy azt illik, én sem nyitom ki a szemem, ahogy azt kellene, inkább csukott szemmel jövök fel a lépcsőn, úgyis mindegy.
Kopp, kopp… klakk, klakk… másképp kopognak a lépcsők, ha nem látom őket. Untam, hogy nem reagál a szenzor, hogy semmi sem történik, és kinyitottam a szemem, na pont akkor lett fényes a lépcsőház; butaság, mert semmit sem jelent, de imádtam azt a perctöredéket, de hát az előbbi ásításom felfalta azt is. Hamm-hamm.

De tényleg, mi van akkor, ha olyan vagy, mint az eget kettéhasító villanyvezetékek, amik sehonnan se jönnek és sehová sem tartanak?
Jaj, útálom őket, sosem lehet eget fotózni úgy, hogy bele ne lógnának a képbe…és tudod, én lehet, hogy már tényleg nem tudom, de valahogy nem hiányzol.

n.

Szomjas házak, galambszürke arcok


igen, arra vágyom most leginkább,

ebben az őrült  kattogásában találni meg
a harmóniát,

eltűnsz, igen, el, mert a házak szomjasak,
és mert tudod,
ők majd kicsit magukba olvasztanak,

hideg van, vacognak az álmaid,
és most
fagyos hangok azt suttogják,
felolvadva eltűnnek majd a vágyaid.

azt súgják pöszén, igen, lehetsz akár ablak
is, de te nem, kő akarsz lenni és semmi,
az a semmi, ami sötétfehérre festi
a reggelt
mikor ébred a harmat-világ,
és most
elvágyódnak innen az unott sziák,
és rozsdás szemhéjak álmodják bele
a csókod ebbe a galambszürke leheletnyi
lehetetlenbe

és te lecsókolod az aznap utoljára
elhangzott viszlát monoton remegését,
elhalkul a radiátor kattogása,
és ó te is nagyon jól
tudod,
azzal, hogy eltűnsz,
felébrednek
a
holnapok.

n.

Fényfestés

Körbenéztem, és mindenki ugyanúgy bámulta a pörgő számokat, nem tudták, hogy én meg őket nézem, és hogy milyen vicces, ahogy bosszankodnak, mikor a hangosbemondót hallgatva azt kell hallaniuk, hogy az ő vonatuk bizony megint késik. Mosolyogtam az embereken, a kattogó hangon, amit a lepördülő műanyag számtáblácskák okádtak magukból mindenkire, és legfőképpen azon mosolyogtam, hogy ezen mosolygok. A vonaton pedig félálomban egy koszos ablak mögül figyeltem, ahogy suhan a mozdulatlan, ahogy integetnek az ismeretlenek, és boldog voltam.
Lehet a szobám teszi, nem tudom, de akárhányszor csak megérkezem valahonnan, ideges leszek. Majd kipihenem.
_____________________________________________________

Ezt még a mai másik bejegyzéshez.
Fényfestés.

,,You are the light
That’s leading me
To the place where I find peace again.
You are the strength, that keeps me walking.
You are the hope, that keeps me trusting.
You are the light to my soul.
You are my purpose…you’re everything.
How can I stand here with you and not be moved by you?
Would you tell me how could it be any better than this?

n.

Ó, 2011!

Örülök, hogy Veled kezdődött az évem: )
____________________________________________________

Összegzést kellene írnom a 2010-ről, nem? Gondolkodtam rajta, hogy megcsinálom, tényleg. De valahogy mégsem. Sok felesleges, de annál több gyönyörű, szerelmes, felejthetetlen dolog köt az évhez; nem sok kézzel fogható, de annál több megfoghatatlan.
Ami pedig az újévi fogadalmat illeti, nem fogadok meg semmit; lehetetlenül feleslegesnek tartom áltatni magam olyasvalamivel, ami eleve halálra van ítélve(már csak azért is, mert iszonyatosan bénának érezném, ha betartanék egy újévi fogadalmat, fuj).
Az év utolsó napja nagyon kellemes volt veletek :]
Jeej.

n.