Álmos perctöredékek

• • • p s s z t , á l m o d i k ! • • •

Hónap: február, 2011

Cicc a függöny mögött

Cicccc.
Ezt a bejegyzést ajánlom sok szeretettel anyukámnak, meg mindenkinek, aki olyan macskabolond, mint ő. : D

_____________________________________________________
Azt hazudtam csütörtökön, hogy utálom a naplementét. Pedig… annyira hiányzik. Legfeljebb azért utálhatom, mert én szinte sosem látom. Haragszom rá, amiért bujkál előlem.

Ésami a haragot illeti… én nem haragszom, nincs hozzá kedvem már.

Még mindig túl hideg van.

n.

Gyere, tavasz!

a fákat kivágták,

most már
látom ablakomból a várost;
és azt is,
hogyan eszi ez a tél-végi sárhó
mindenféle
szürke nők cipőit.

sírnak a háztetők, nehezek
a csillagok.

remeg a szívem a szélben,
de azt hiszem, ma
csak a tavasz lüktet bennem,
nem a tegnapok.

n.

Hideg felhők mögött

miért nem hisztek a lassú
fénynek, ami
szelíden mászik be az ablakokon,
elnyújtózik puha ágyakon, és
rólatok álmodik?

a Hold vagyok most hideg
felhők mögött,
mint égre remélt langyos tény,
ó, nem látom, hiszitek-e még,
hogy létezem… vagy
a csókolózó szerelmesek
már tényleg csak
neonfény alatt hallgatják,
ahogy messze tőlük,
egészen a szívükben botladozik a másik?
jaj, nem látom,
nem látom.

piros tollal írott nyárvégi
szerelmes versek pihegnek még
kócosan;
áthúzott hasonlatok,
befejezetlen szavak;
minden félig leírott szó most
egy-egy visszhang bennem,

azt mondják, jó nekem;
de miért jó, ha játszani
már csak sötét tavakra hulló,
jégfelhő-függönyökből csorgó
néma árnyékokkal játszhatom?
_____________________________________________________

(most kinyitom az ablakom, és egészen finoman leemelem Őt az égről, elrejtem a ruhásszekrényembe, adok rá egy kötött pulóvert, meg ne fázzon a polcon fekve a vanília illatú, csöndes ruhadarabok közt.)

n.

Jaj, ez a tegnap…

A tegnapi nap annyira… drámai volt. Nem tudom felidézni, mikor voltam utoljára ennyire rosszul. (Najó,  a nyári foghistória sem volt semmi, na de ez…)
Annyira megijedtem. És nem csak én.
Áh… nem fogom részletezni, mi van velem, mert nem a legcukibb.
Köszönöm mindenkinek, aki tegnap olyan kedves és segítőkész volt. És neked is, kedves “hát te mit gondoltál? miért csinálod itt a problémát másoknak? miért nem tudtál egyenesen a kórházba jönni? mit gondolsz te? miért mentél fel a kollégiumba? hogy fuvarozni kelljen téged?”, igazán bíztató szavak voltak ezek, míg remegve próbáltam elragozni a bajomat szlovákul.
Nem tudom, ennek az egésznek mikor lesz végre vége.
A lényeg, már jobban vagyok, hatnak a gyógyszerek, azt hiszem.

(Ahogy ott ültem tegnap a zuhanyzóban, és zokogtam, arra gondoltam, ennek az egésznek már sosem lesz vége. Útáltam akkor a csempét, a zuhanyzófülke átlátszó ajtaját, a sárga törölközőt, mindent.  Vártam, hogy hatni kezdjen a fájdalomcsillapító. Haza akartam jönni.)

Elég ebből. Meg szeretnék gyógyulni végre.
(Ennyit most, igen, ez a mai bejegyzés most ilyen; dehát még így is sokat szépítettem az egészen.)

n.

A padlón csillog a fényünk

felültetjük a csillárra a szemünk, és
nézzük, ahogy csillog a padlón a fényünk,
és jaj mennyire szeretünk ilyenkor
szeretni mindent, ami
messze,
messze,
messze bújt el valahová;
valamibe,
belé, vagy belém
akár, nem
tudom.

egészen egy hosszú tekintetnyi idő, amíg elérem,
nem nézek sehová.
nem kereslek,
elsárgult lap vagyok most,
egy régi naplóbejegyzés;

jaj,
megbotlunk a levegőben,
és karjaiba esünk
sustorgó paplanoknak,
hajszagú párnák
titkai azok,
amik elkapnak,
most azt hiszem,

nincs itt semmi, ami
ne lenne egészen tökéletes;
rólad álmodom?
_____________________________________________________

Az ablakpárkányomon egy fehér orchidea nyújtózik savanyúan; nem szereti a függönyöket. Azt hiszi, fehér felhőfoszlányok lógnak a plafonról, és én hagyom, hadd higgye. Az ibolyáim csendben ücsörögnek az ablak alatt, reggelente, mikor beeresztem a Napot a szobámba, néha eszembe jut, hogy biztos szeretik, mikor fénnyel locsolom meg őket.
Amúgy nem szoktam észrevenni, hogy a szobámban vannak, pedig itt vannak; úgy, ahogy a por a szekrényeim tetején, a befalazott ajtó meg a szőke porcelánbaba a bordó, gombos kisruhájában.
Születésnapomra kaptam, azt hiszem úgy 9 évesen.

Jaj, és még a tegnap.

n.

Ha az ember becsukja a szemét…


Száll a kakukk fészkére.
,,Ha az ember becsukja a szemét, mindjárt nem látnak annyira bele.”
Tudom, hogy zavart, mikor nem hagytam,hogy nyugodtan nézd az előadást, de valahogy nem tudtam rólad levenni a szemem. Aztán végül én is csak a darabra figyeltem… najó, nem csak arra; nem tehetek róla, jó volt ott ülni melletted.
: )
Amúgy ez a hét… elég változatos.

Csöndesek a paplanok, és én nem álmodom. Nem látom a könyv lapjait, nem akarom felkelteni őt; a telefon szürkés fényénél olvasok.
Ilyenkor hiányzol… mindig.
_____________________________________________________

Nehezen alszom; félek lefeküdni, hogy talán ez az éjjel is ugyanolyan álmatlan lesz, mint az előző… De mára már tudtam aludni. : )
Jaj, és a mai nap. Szép délután volt, nagyon élveztem.
Mára ennyi; és a képek.

És az Aidában. : )
n.

It’s not you it’s me

Ahogy áthajtok a 132.-ik oldalra, az óra éppen akkor kezdi dübörögni másodperceit; fáradt és nyűgös, gondolom. Bedugom a paplan alá. 135.-ik oldal. Tompa kattogás. Valami baj van velem, ezt nem kéne hallanom. Rádobok egy párnát.
– Maradj csöndben!
Csöndben marad.
– Köszönöm.
Úristen, egy piros műanyagvekkerhez beszélek.
136.-ik oldal.

(Nem vagyok jóban a kattogó hangokkal, nem hagynak gondolkodni.)

ja és igen, kétféle sál létezik;
az egyik véd a hidegtől, a másik autókerekekbe akad be és megfojt.

vigyázz velük.
n.

Szerda esti Fókusz meg egy kis Niki

“Jé, az ott a Tóth Niki!”


Szóval… a tegnap esti Fókuszban én is benne voltam. : )
Csabi, tényleg jó lett a riport. : )
_____________________________________________________

És ma Bettivel végigültük a félórás sztrájkot a tízes buszban, néztük, ahogy az emberek rohantak, hogy elérjék a buszt, majd csalódottan jöttek rá, hogy még úgyis várniuk kell harminc percet.
“Mikor tervez indulni?”
“Magukért is csináljuk.”
Aha.
Aztán, mikor elindultunk, tapsolni kezdtünk, és olyan jó volt, hogy csatlakoztak hozzánk. Igaz,hogy nem mindenki… de aki nem, az legalább mosolygott.
Na ez egy ilyen bejegyzés.
Csók
: )

n.

Azt hiszem, eltévedtem.

Mikor belépek a házba, és a küszöb halkan feljajgat, így üdvözölve jöttemet, eszembe jut, hogy milyen rég jártam már itt. Senki sem ismer meg.
Egy régi szekrény, melyet száműztek a nappaliból, és már csak a fűtetlen folyosó sötétje ül a polcain, lágyan odaszól nekem:
– Nagyon hideg van odakint! Azt a mindenit! Hogy lehet ilyen hideg, mikor még november sincs?
Elnézek mellette. Nem érdekel. Pedig mióta megérkeztem, ő az egyetlen, aki észrevett.
– Úgy látszik, te nem fázol. Én igen. Sosem volt még ilyen zord az október. Bár idebent egész kellemes az idő, tudom, mi van a házon kívül. Jaj, tudod, kislány, én reggeltől estig hallgatom, ahogy haldokolnak a fák. Bizony nagyon hangos az erdő ilyenkor. Áthallom az ablakon is, ahogy siratja a leveleit.
– Elhallgatna egy kicsit? Gondolkodom.
Nem tudom, miért szólalok meg. Fura lett ez a ház.
– Hosszú ideje nem érkezett már ide vendég. Ki vagy te? Miért vagy itt?
Nem hallgatom tovább. Nincs kedvem ehhez a tölgyfaillatú csevegéshez és különben is zavar ez a nyájas modor. Továbbmegyek. Be egy tágas, krémszínű szobába. A plafonon csillár. Útálom a csillárokat. Többet fel sem nézek a plafonra. Tőlem jobbra egy fehér pipereasztal van a fal mellé állítva, hozzá illő kisszékkel. Elszorul a szívem, eszembe jut, hogy pont ilyet akarok már hónapok óta. Leülök a székre és belenézek a tükörbe. Itt csönd van. Semmi sem beszél, minden bútor hallgat. Csak egy fiókos komód szuszog álmosan.
Kinézek az ablakon. Elered az eső. Most jut eszembe, hogy egy vékonyka, tavaszi kabátban jöttem. Fázni fogok hazafelé.
– Ideje mennem. – Hangosan mondom ki, mintha ellenőrizni akarnám, megvan-e még a hangom, félek, hogy ebben a néma házban talán az én hangom is elvesztette erejét. A szavaimat visszaverik a bútorok: Ideje menned… Ideje menned.

Azt hiszem, eltévedtem.


n.