Álmos perctöredékek

• • • p s s z t , á l m o d i k ! • • •

Hónap: június, 2011

00:00

Itthon vagyok. Mindig olyan fura június végén hazahozni onnan a fél életem, na de… (haha, ez a mondat sincs befejezve, azt hiszem, ez valakit meg fog őrjíteni:P).
Szóval jól vagyok. Néha hallok ezt-azt… de tudjátok, mit? Beszéljetek csak, ha jólesik. ;)
Elég régóta nem jelentkeztem, de igazából…valahogy nem tudtam írni mostanában. Pedig amúgy lenne miről. Nem tudom, mennyire viselkedem mostanában normálisan… de jól érzem magam, és ez a lényeg, nem?
Huh, hogy milyen lesz ez a nyár… : )
Már csak 10 nap és Párizs! Teljesen be vagyok zsongva, áá!: )

Valahogy nincs kedvem mostanság gondolkodni semmin, hagyni akarom, hadd történjenek a dolgok velem úgy, ahogy akarnak. Mindig mindent túlgondolok, a végtelenségig bonyolítom, most nem. Csak jó. Egyszerűen. Pedig hamar van még… Azt mondják. De… (befejezetlen mondat, csak neked[;)

Most, hogy hivatalosan is nyár van, és azon kívül, hogy sokkal több a dolgom itthon, amióta nincs már Nagyi… sokkal több időm lesz mindenfélére; magamra főleg… többet írok majd, azt hiszem. Egyébként most sem voltam valami irodalmi, de… nem is akartam.

Jaj, és igen! Meglepetés Chabytól nekem(;
Köszönöm!
n.

Reklámok

Hőlégballonok

Nem tudom, hogyan kellene a lehetetlen dolgokról beszélni.
Az elmúlt két hét miatt… joggal hívhatnám 2011-et életem eddigi talán legszörnyűbb évének; de nem teszem. Hiszem, hogy minden okkal történik velem… ha nem így tenném, már beleőrültem volna ebbe az egészbe. Ha azt hiszed, hogy valami nem lehet ennél rosszabb… tudod, ilyeneket sose gondolj, mert mindig lehet.
Elveszíteni valakit… nem marad olyankor semmi benned, semmi… Azon gondolkodsz, hogy a  múlt héten még annyira sírtál valami miatt, ami… most már csak ködös kábulat; az élet megy tovább – mondják azok, akik szeretnek okos dolgokat mondani egy síró embernek. Hát persze, ki nem tudja… ah, erről nem lehet. Minden szó olyan kicsi, olyan… kopott, nem ér fel ahhoz a szeretethez, amiről én beszélni szeretnék. Hiányozni fogsz, Nagyi.

Soha nem tudnám megbánni… Mostantól mindent másképp.
És rá kellett, hogy jöjjek: nem vagyok könnyen összetörhető; sokkal erősebb vagyok, mint azt valaha is gondoltam volna. Nem kell engem félteni.
Nem kell a „jaj, szegény niki!”. Nem ismeritek a szívem, nem tudjátok, hogy mennyire tudok szeretni, vagy hogy miért nem haragszom… ne gyártsatok elméleteket, mert csak nevetségessé teszitek magatokat. És… engem ugyan meg nem aláztok.: )
Senkire nem haragszom. Harag nélkül is túl lehet lépni. (És ráadásul egyetlen hőlégballont sem láttam! Ami nagyon jót jelent![:)

aznap felhőket vettem magamra,
ködös szombat, csillagerdő.
sírtam, ha féltem, pedig
hol van már a könny;
meztelen viharfelhők talpáról
csobban bele álmokba,
most csak csordogál a
sugarak közt, nem tudom,
merre keressem;
felitta a mosolyod.

n.

Ébredezem

hagyom, hadd szedjék szét
az álmaim ezek a
paplanmadarak,
vigyék, ha kell nekik.

sarat hánynak a reggelek,
én meg azon tűnődöm, miért
párolognak csönddé a könnyek,
              és azt sem
tudom, elférek-e a
csipkeablak árnyékában,
ha majd kérdezni akar
valaki rólad;
(nincsenek válaszaim).

és ha éjjel eső ébreszt,
nehéz leszek, eltörik a
karom súlyom alatt,
álmoktól fáradt szemem

szürke galambnak látja
glóriád,

szürke, beteg, ázott
madár vagy,
felcsipegettél a földről;
és most elrepülsz,
te paplanmadár,
sóhajerkély,
csöndes méreg.

kereslek,
de
most csak gyengén pislákolsz,

pedig látod, hozzád futok,
ha hiányzol,
és egymásba ütközünk, ha
menni akarunk,
mert nem múlsz.

közhelyek dobognak bennem,
elhagyom magam,
de
nem sírok, elfogyott,
ami párologhat.

és köszönöm, ahogy
megalvadt szerelemben
fetrengve köszönni lehet,
hogy voltál.

hát igaz;
minden csoda
csöndben válik
rejtéllyé.

n.

Hát igaz…

Nem, úgy néz ki a dolog, hogy tényleg nem álmodtam.

Ha már úgyse alszom, megvárom a napfelkeltét; olyan régen láttam már.
Minden rendbe jön, csak időidőidőidőidő…

hiszek benne legalábbis.

n.

(Ennek…

… semmi köze az emberekhez, akiket szeretek.)

Azért néha jobb szó nélkül eljönni.

Hazafelé úton mindenféle gondolatok mászkáltak a fejemben. Csitítgattam, nyugtatgattam őket, és ha valamelyik már közel került ahhoz, hogy mondatokká érjen, megráztam a fejem, mintha így bármelyik is eltűnhetett volna közülük. Fel akartam hívni valakit, de végül is semmi sem történt, akkor meg minek…
Így sétáltam tíz körül az ázott nyári esték bűzével töltött utcákon. Sehol nem volt senki.
Vannak dolgok, amikről nem tudok beszélni.

De hát végül is minden csendben kezdődik, nem?
Bár ne tudnának az emberek beszélni… annyira más lenne minden.

(Amúgy ilyenkor mindig nagyon hiányzol.)
n.