Álmos perctöredékek

• • • p s s z t , á l m o d i k ! • • •

Hónap: október, 2011

BoOH!

és ez a kedvencem <3Halloween, 2011
n.

As your shadow crosses mine. . .

Tudom, hogy minden egyes szó, amit végül nem írtam le, álmokon, újabb gondolatokon, mások mondatain szűrődött át. Annyira apró lett az összes, hogy már csak tompán viszket emlékük a bőröm alatt, néha, amikor megpróbálok semmire sem gondolni egy-egy vasárnap éjszakán.
Annyira fáradt vagyok.
Reggel, a villamosból kilépve csak a lila paplanomra tudok gondolni, a piros plüssszívre, amit egész éjjel ölelek; arra, hogy újra vége legyen a napnak, és az ágyamban fekhessek. Állítólag gyönyörű az ősz. Nem tudom. Rozsdás leheletű, leveleket síró fák. Mindenhol. Én meg messze attól, ami valaha voltam, messze attól, ami talán leszek, messze tőled, és nagyon fázom. Már nem nézem meg magam az üvegépület tükrében. Reggelente tíz perccel tovább alszom, és keveset írok. Sokat firkálok a füzeteimbe, nem tudok figyelni matekon, és félek, egyre jobban félek a következő hónapoktól.
Szerelmes vagyok, sokat gondolok Ádámra, hogy vajon ő most gondol-e rám, meg hasonló klisék; ezek mindig úgy kiszakítanak onnan, ahol épp nem szeretek lenni.
És ma leírtam Élinek, és úgy gondolom, ezt itt is el akarom mondani; annyira jól esik hallani, ha valakit kicsit is megérintenek a verseim, de egyszerűen nem akarom, hogy bárki is „szakmai véleményt” mondjon róluk; hogy ide nem ez a szó illett volna, vagy itt talán másképp kellett volna összerakni a mondatot, hát… hogy jön bárki is ahhoz, hogy egy másik ember lelkének egy-egy kötőszavát máshová tegye?
Most úgy gondolom, a blogomon kívül sehol sem akarnám, hogy megjelenjen, amit írok. (Nem tudom, fura ez.)

Jóéjt!

“It’s like you’re screaming but no one can hear. You almost feel ashamed that someone could that be that important, that without them you feel like nothing. No one will ever understand how much it hurts. You feel hopeless like nothing can save you. And when it’s over and it’s gone, you almost wish that you could have all that bad stuff back so you could have the good.”

Annyira szeretem őt. (Bár talán nem illene ilyen ‘kommersz’ zenét hallgatnom, haha. Szeretem, ahogy játszanak az emberek.)

n.

00:15

Ez most már a harmadik próbálkozásom ezzel a bejegyzéssel. Törlöm, újraírom, törlöm, újraírom a buta szavakat egymás után, és arra gondolok, mennyire jó lesz ma éjjel majd máshova álmodni magam.
Hanyagolom a blogot, mint ahogy mostanában mindent, ami igazán én vagyok… Nem írok, nem gondolkodom rímekben; fáradt vagyok. (És utálom, hogy panaszkodom, és azt is, ahogy ezt most ide leírtam egy álszent zárójelbe, hogy magyarázkodjak…a saját blogomon.)
És rosszul vagyok az orvosi rendelők néniszagától, attól, ahogy felszisszen az orvos, mikor kifogy a toll, miközben gyógyszert ír fel, attól, hogy ha leveszem a sálam, mindig borzos lesz a hajam, és az esőtől, a hidegtől, a meleg kabátoktól, és attól is, hogy ezeket ma mind észrevettem, és hogy ilyen érzékenyen érintettek.
Fura ez a néhány hét… És amúgy nem akartam írni. Vagy legalábbis nem ennyit, és főképp nem ilyet… Valami olyasmit akartam, hogy: ‘Bocs, amiért mostanában nem vagyok… de nem is nagyon leszek még egy ideig; vagy legalábbis nem garantálhatom.’ De valahogy mégis, szeretek ide írni.

Azon gondolkodom, végülis mennyire jó lett volna ez a nap, ha negyed 12-kor nem azt mondod, amit. Belefájdult az alkarom(amúgy ez egy nagyon érdekes tulajdonságom, majd egyszer mesélek róla), és… Hm. Na jóéjt.
n.

Visszhangzom, hallasz?

könnyek mögé marnak
élesre rágott körmök,
félek;
élek,
visszhangzom. hallasz?
(merre keresselek?) már
nem is emlékszem, hol
tartottam azelőtt
magam;

kilibbentem
a reggeli elképzelt csókokkal,
és
veled, mert néha
te is jössz; ó,
ez az álmatag szerda
fekete felhőket ringat
a kopasz erdők felett;

miről, miről, miről
beszélsz, ne szólj, csak
morzsold szemed,
mosdj meg rémálmaidban,
engedj,
ne engedj,
vigasztalj.

(merre keresselek?)

ködöt hányt a reggel,
csak el ne vessz, suttogom;
kecses ujjak
kaparják hideggé
olvadó nyarad,
október, te zsarnok,
undorodom tőled.
_____________________________________________________

Vagy panaszkodni kezdek, vagy egyszerűen csak kihagyom a blogomat abból, ami mostanában errefelé történik.
Rég nem írtam… tudom. Próbáltam, de bármit is pötyögtem ide, minden olyan üresnek tűnt. (És még most is…) Nehéz megszólalni… Szeretlek, Betti! Ide mást nem akarok írni, és nem is tudnék.

Nem tud érdekelni túl sok minden mostanság; vagyok. De ma itt voltál, és jaj, ez annyira jó volt.

n.